„Van egyfajta lelki kapcsolódás…” – Tíz perc Pájer Alma Virág bábművész, rendezővel

Pájer Alma Virág bábművész, a Budapest Bábszínház tagja, most rendezőként mutatkozik be. A Jurányi Ház színpadán, májusban két ízben láthatta a közönség a Haydn out, muse in – múzsadilemmák – című előadást, melyben Alma egy különleges látványvilágot álmodott meg, amely igazán kapcsolódni tud Haydn zenéjével. Ennek apropóján beszélgettünk.

Emlékszel arra, hogy mi volt a kedvenc játékod gyermekkorodban?

Nagyon szerettem a plüssöket. Volt egy kis bárányom Kinder Józsi. Az volt az első játékom, de nem báboztam vele.

Milyen érzések kötöttek hozzá akkor gyermekként?

Egyfajta lelki társnak tekintettem.

Kinder Józsinak meddig volt jelentősége az életedben?

Második osztályos koromra tehető, hogy találkoztam a legjobb barátnőmmel, akivel aztán egészen nyolcadik osztályos korunkig elválaszthatatlanok voltunk. Így fordultam át az emberi kapcsolatokra a játékokról.

Mit gondolsz felnőttkorban mennyire reális megtalálni a lelki társat?

Én mostanában egyre inkább azt érzem, - de lehet, ez már a korral jár – hogy akivel nagyon érezzük egymást, azzal megvan az út. Van egyfajta lelki kapcsolódás, egy folyam a másik irányába, amiről tulajdonképpen beszélni sem kell. Én így azt keresgélem az emberekben, hogy hogyan tudok kapcsolódni. Ha mondjuk ez művészi, vagy akár barátságból, vagy érdeklődésből fakadóan van, akkor ezt hogyan lehet izgalmasabbá vagy mélyebbé tenni. Ilyen találkozás volt Ténai Petrával is, akivel színészként tavaly dolgoztunk együtt, és most amikor rendezem őt, nagyon rátalált a lelki hullámzásomra és én is az övére.

Eredetileg Te nem is bábszínész szerettél volna lenni, csak azután a Színház- és Filmművészeti Egyetemre való felvételid megváltoztatta az elképzeléseidet…

Azt tudtam, hogy a színészet érdekel, de fogalmam sem volt arról, hogy hogyan műkműködik a rendszer Színművészetin. Máté Gáborhoz felvételiztem, prózai szakra, a harmad rostán nem jutottam tovább, de felajánlották, hogy próbáljam meg a báb másodrostát. Úgy voltam vele, hogy igazából nem erre számítottam, de tulajdonképpen abba az iskolába járhatok, ahova szerettem volna és a bábozás mellett tanulok még színészetet is. A felvételin elkezdett érdekelni az, hogy hogyan absztrahálunk, hogy mi a báb, mi annak a pszichológiája, hogy egy bábbal hogyan azonosul a gyerek, amikor néz egy előadást. Ennek a műfajnak az összetettsége nagyon bejött már akkor is.

Pájer Alma Virág a *Szegény Dzsoni és Árnika* című előadásban a Budapest Bábszínházban Fotó: Éltető Anna

Szerinted mi az oka annak, hogy a felvételiztetők meglátták benned a bábszínészt?

Az, hogy kit vesznek fel és melyik osztályba, ez abszolút az osztályvezető tanáron múlik. Ebből a folyamatból nem lehet kivenni az emberi faktort. A Máté Gábor más dolgokat lát bele egy lányba, vagy másképp gondolkodik egy színésznőről, mint például a Zsótér Sándor. Nagyon érdekes ez, mert amikor a Színműn járkáltunk a folyosón, akkor egy idő után pontosan meg tudtam mondani, hogy ki melyik osztályba jár, mert tudtam, hogy ő egy olyan típusú, lelkületű, kinézetű, aurájú ember, aki valószínűleg annak a tanárnak az ízlése. Nézik azt is ki mennyire fejleszthető, mennyire tud jól mozogni, beszélni, énekelni.

A csapatban való gondolkodás készítetett arra, hogy rendezz is?

A rendezés gondolata, akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor egyszer kívülről néztem valamelyik előadás próbáját, mert éppen abban a jelenetben nem játszottam. Ahogy néztem a jelenetet, eszembe jutott valami ötlet, amit aztán később megosztottam a rendezővel is és azt mondta, hogy ez tök jó és bele fogja rakni az előadásba. Akkor elültetődött bennem ez az érzés. Ezt az is erősítette, amikor ötödévben saját vizsgadarabot kellett csinálnunk. Ez egy szóló bábelőadás volt, gyerekeknek. Sikerült olyanra megcsinálnom, amilyenre akartam. Ezt később befogadta a Budapest Bábszínház. Így a rendezés szépen bekúszott az életembe és teljesen véletlenül talált rám az a csapat, akikkel most dolgozom.

Jelenleg a Haydn out, muse in című előadást rendezed, melynek alcíme koncertszínházi képek. Hogyan jött ez a közös munka?

Ők egy nagyon gazdag repertoárt játszó (kortárs, klasszikus), három tagú zenekar, akikkel egy kiállítás megnyitó kapcsán találkoztam és dolgoztam először. Akkor összeraktunk egy kis műsort, amit most NKA pályázati pénzből tovább tudunk gondolni és fejleszteni. Így hoztunk létre a nulláról egy előadást. Ennek az árnyjátékkal, vetítéssel, hangfelvételekkel és zenével színesített előadásnak Haydn élete adja az alapját.

Miért pont árnyjáték van benne?

Először technikai oka volt ennek. Igazából a bábhoz nagyon sok ember kéne, hogy az jól nézzen ki. Én meg egyedül voltam, ezért úgy voltam vele, hogy akkor csinálok árnyjátékot, mert abból lehet szép látványosat alkotni kevés emberrel, nem kell hozzá sok minden. Illik a klasszikus zenéhez és általa jeleneteket is készíthetek.

Jelenet a *Haydn out, muse* in koncertszínházi képek című előadásból
Fotó: László Dorina

Történetet, érzéseket, impressziót mesél el, vagy úgy kell ezt elképzelni, mint valami álomképet?

Haydn életéből indultunk ki, és ahogy én egyre jobban elmélyedtem ebbe az egészbe, feltűnt, hogy a feleségéről szinte egyáltalán nem tudunk. Illetve azt, hogy nagyon érdekes kapcsolat lehetett az övéké. Érdekelt, hogy egy kényszer szülte házasság, amiben a férj állandóan megcsalja a feleségét, azt hogyan élhette meg a felesége. Mivel nagyon kevés információ van róla, ezért úgy döntöttünk, hogy a női oldal érzéseit hozzágondoljuk a történelmi adatokhoz. Azt próbáljuk megjeleníteni, hogy mit érezhetett az a nő, aki egy olyan embernek volt a felesége, akit mindenki imádott és zseninek tartott, miközben ő valószínűleg boldogtalan volt mellette. A zeneszerző életéből leginkább ez fogott meg és ezért ezzel szerettem volna foglalkozni. A csapat másik felét, a zenészeket, meg leginkább az érdekelte, hogy egy zseninek és egy múzsának a kapcsolata milyen lehetett. Milyen lehet múzsának lenni, aki abban a korban – egy feudális világban – tehetséges, gyönyörű és szép, de nő. A múzsa alakja egy megfoghatatlan árnykép az én fejemben, így itt is kapcsolódik az árnyjátékhoz. A mi előadásunk-e kérdések mentén épül fel, úgy mintha az asszony vissza tért volna közénk és elmesélné ő hogyan élte meg ezt az egész helyzetet. A zenészek tulajdonképpen ebben a történetben Haydn zsenialitásának a megtestesítői, ők maguk a zene. Nem beszélnek, csak zenével kommunikálnak. A feleségnek, természetesen van egy erős viszonya hozzájuk, őt nem feltétlenül emlékezteti jó dolgokra, amikor bármelyik zenész elkezd játszani.

Feltételezem, hogy a zenészek is másként viszonyulnak ehhez a munkához, más szemszögből közelítenek hozzá, akárcsak Te. Ha erről az oldalról nézzük, hogy megy annak a közös útnak a megtalálása, amiről már az elején is beszéltünk? Milyen nehézségekkel kell megküzdenetek a próbafolyamat ideje alatt?

Amikor instruálom őket, olyankor nem finomkodok. El tudunk vonatkoztatni attól, hogy ők zenészek és tisztelik és becsülik azt a zeneszerzőt, akiről csinálunk egy előadást, miközben az emberi része is terítékre kerül. Őket is a színpadi szituációk érdeklik, ezért nem bánják, hogy ez így van. Azt érzik, hogy túl tudnak lépni azon, hogy szépen eljátszanak egy darabot. Abból nehéz őket kibillenteni, ha rontanak, pedig engem a hiba jobban érdekel, mint a kigyakorolt ötletesség, mert attól jó egy színpadi szituáció. Feszegetjük a határaikat, de a jó értelemben. Nagyon szeretek velük próbálni, mert azt érzem, hogy igazi alkotófolyamat történik.