„Tovább kell menni és meg kell találni azt, ami jó.” – Tíz perc Szatory Dávid színésszel

Akik régebb óta olvassák az interjúimat és követték és követik az általam szerkesztett oldalt, azok már tudhatják, hogy szeretek olyan – a kultúra területén tevékenykedő – emberekkel is beszélgetni, akik valamiért egy kicsit kikerültek a reflektorfényből. Most is ez történt. A következőkben Szatory Dávid színésszel olvashatnak interjút, akivel a nézők többek között – a hamarosan bezáró – Átrium Színház előadásaiban, vagy hangjával filmekben, sorozatokban sűrűn találkozhatnak. Ennek ellenére mégsem lehet róla sok mindent tudni. Ezért gondoltam, megkeresem és megkérdezem tőle többek között azt, hogy vajon mi ennek az oka?

Kicsit eltűntél a világ szeme elől, legalábbis ami a sajtóban való megjelenést illeti…

Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én sem kerestem annyira a lehetőségeket. Kevés bemutatóm volt, ami annak is köszönhető, hogy három évvel ezelőtt született egy kislányom. Félig-meddig emiatt nagyon megválogattam az elfoglaltságaimat. Azóta is próbálok arra törekedni, hogy az előadásszámaim egy bizonyos mennyiség fölé ne emelkedjenek, mert akkor sok este esik ki, ami meg nem jó, de nem akarom teljes mértékben erre fogni. Covid előtt volt egy kis csömöröm a színháztól. Éreztem magamban a lelkesedésbeli lassulást. Bár akkor arra jutottam, hogy egy időre abba kell hagyni, hogy visszaszerezzem a vágyat arra, hogy újra jó legyen színházat csinálni, de ezt tulajdonképpen az élet megoldotta magában.

Szerinted ahhoz, hogy jöjjenek a megkeresések az is kell, hogy Te is keresd a lehetőségeket?

Részben igen, mivel én kvázi nem vagyok celeb, sem nagyon ismert színész. A magánéletemet nem nagyon osztom meg, a színházi munkáimat pedig visszafogtam, ezért a munkával kapcsolatban sem volt olyan, amiről velem érdemben beszélni lehetett volna. Ettől függetlenül elég sokat dolgozom, csak mondjuk, a szinkron miatt nem hívogatnak fel a sajtó munkatársai. Mivel javarészt nem tévében, meg nem filmben dolgozom sokat és nincs évi három-négy bemutatóm, ezért gondolom ez okozza azt, hogy azt érzed eltűntem.

Mi az, ami számodra a színházban kihívást jelent most?

Sok olyan előadásom van, ami régóta megy és az feladat, hogy mindig meg tudjak újulni bennük, hogy érvényes tudjak maradni. Szerencsére időről-időre sikerült találni olyan dolgokat, apróságokat, amiktől frissen tudom tartani a szerepeim. De nem változtatok jól bevált dolgokat, csak apróságokat.

Ezek a változások a néző számára is láthatóvá, érzékelhetővé válnak?

Ahogy velem is telnek az évek, bizonyos dolgok már mást jelentenek, én is másként mondom őket, de ezek tényleg csak apróságok és lehet, hogy csak nekem tűnnek fel.

Amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, akkor mi volt az, ami a színház felé vitt és abból mennyi maradt meg mostanra?

Minden megmaradt, nem ez tűnt el. Szerencsére a pályám kezdete szakmailag a Nemzeti Színházban – Alföldi Róbert igazgatása alatt – nagyon sűrű három év volt. Ott megtapasztalhattam egy olyan részét a színháznak, amit azóta is nehéz elengedni. László Zsolt mondta az egyik utolsó Az ember tragédiája előadás után, hogy jól jegyezzem meg azt a pillanatot, mert tán soha többet nem lesz ilyen az életben. Nyilván, bízom abban, hogy lesz még ilyen, de valóban kicsit egyetértek vele, hogy valószínűleg az ott egy különleges pár év volt. Akkor számos olyan dolog jött össze, ami azt eredményezte, hogy ott nagyon sok embernek, az sokat jelentett. Az a hely, az a társulat. Egészen más érzés volt, meg tudatállapot abban lenni, létezni.

Az tulajdonképpen műhelymunka volt, annak ellenére, hogy nagy a színház…

A Robi vezette Nemzeti Színházban, a társulat, a csapat volt valahogy számomra sokkal egy irányba mutatóbb, komplexebb. Ezt most abból az emlékképből mondom, amikor ott voltam még utána a Vidnyánszky időszakban. Azt, hogy most milyen a csapat, vagy mivé kovácsolódott össze azóta, amióta eljöttem onnan, azt nyilván én nem tudom és nem is akarom megítélni. Lehet, hogy egy jó társulat jött össze, és már nagyon jól tudnak együttműködni. Ilyenkor a frissen odakerült emberek, meg az ott maradt régiek közül mindenki próbál összecsiszolódni és keresni a helyét.

Te azért jöttél el azután a Nemzeti Színházból, mert művészileg nem találtad már a helyedet ott?

Azért jöttem el anno a Nemzetiből, mert ugyan külföldi rendezőkkel nagyon sok izgalmas munkám volt – az más kérdés, hogy milyen előadások lettek, mert nem feltétlenül találták meg közönségüket – de mint munka, mint szakmai élmény az nekem sok szempontból volt nagyon jó. Jobban megismertem olyan gondolkodásokat, meg színházi hozzáállásokat, amilyeneket azelőtt nem ismertem annyira. Bár sokat tanultam, de ennek ellenére folyamatosan volt bennem egy olyan érzés – és nem politikailag – hogy itt valahogy ez nem az én művészi nyelvem. Azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Az, hogy ki mit gondol politikailag az egy másik ügy szerintem és kár, hogy ennyire össze van mosva. Ugyanakkor ez kikerülhetetlen és kell is róla beszélni, vitázni. Robi színházában is volt olyan ember, aki természetesen nem feltétlenül ugyanoda szavazott, ahova mondjuk ő és ezzel nincs is semmi probléma. Feszengünk, amikor erről kell beszélni, holott ez egy teljesen természetellenes dolog. Nem ideológiák mentén kéne ezeket a dolgokat megfogalmazni, hanem művészeti kérdésekben. Lehet vitatkozni ízlésről, meg politikáról is, csak szerintem a kettő nem biztos, hogy jó hatással van egymásra. Főleg azon a szinten ahová el tud jutni és el is jut, akár mostanában.

Sőt, biztos, hogy nem! Az Átrium is egy ilyen hely, ahol most ülünk, hiszen ez volt az utolsó évada itt a Kultúrbrigádnak…

Ahogy ezt felhoztad, el is kezdtem azon gondolkodni, hogy közben meg nyilván itt nagyon erősen vannak politikai témával foglalkozó előadások, amelyek reflektálnak a történésekre, a jelenünkre. Alapvetően van egy nagy művészeti, ízlésbeli vita, mert vannak, akik azt mondják, hogy a színházon keresztül történő politikai véleménynyilvánítás nem jó, ezért olyan előadásokat kellene csinálni, amelyek pátoszosan kirántják az embert ebből az életből.

Szatory Dávid az Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban az Átrium Színházban.
Fotó: Mészáros Csaba

Ez persze rengeteg kérdést vethet fel…

Igen. Ennek kapcsán, lehet azon vitázni, hogyha ezt elhagyjuk, akkor ez érvényes színház- e vagy sem? Amit én tapasztalok, ami feszíti a kultúránkat, a véleménykülönbségeket, azok mind ilyen apró dolgokból indulnak ki. Hogy egyáltalán mi az érvényes színház? Hogy egy színháznak mi a dolga? Hogy mire kell, hogy reflektáljon, mire nem? Iszonyatosan eltérő vélemények vannak ebben.

De ha nem reflektál arra, ami körbevesz minket, akkor mitől lesz az a pezsgése, az a folyamatos változása, amitől a színház érdekes, izgalmas és mai?

Azok közé tartozom, akik azt gondolják, hogy igen, kell reflektálnia, de az is egy állásfoglalás, ha valami nem akar reflektálni semmire.

Hamarosan a Kultúrbrigád elhagyja az Átriumot és valaminek megint vége lesz. Itt is egy olyan művészi irányvonal van, ami nem feltétlenül felel meg annak, aminek kell…Ilyen formán van némi párhuzam az Alföldi vezette Nemzeti Színház és az Átrium között. Milyen most a hangulat?

Évek óta tart ez a küszködés. Én is érzek egyfajta párhuzamot, hogy megint van valami, ami egyébként sok ember számára sikeres, szerethető és látogatott dolog. Megint egy hely, ami küszködik és megint valamilyen formában, idézőjelben tönkremegy, vagy át kell hogy változzon valami mássá. Ez egyfelől frusztráló, mert a Nemzeti esetében is nagyon fájdalmas volt nemcsak érzelmileg, hanem tartalmilag is. Természetesen nagyon sok fájdalom van onnan a mai napig, de nem lehet így élni. Tovább kell menni és meg kell találni azt, ami jó. Az Átriummal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy a sok akadály ellenére, ami ez elé a hely elé gördült, mégis állta a sarat. Ez egyrészt köszönhető a közönségnek, akik sokat tettek értünk. És nyilván nagyban köszönhető azoknak az embereknek is, akik kitartó munkával működtetik a Kultúrbrigádot, amit eddig a közönség Átriumként ismert. Ennek ellenére, most ők is azt érezték, hogy eljött az a pillanat, hogy meg kell próbálni egy másfajta struktúrában működtetni ezt a dolgot, mert a helyzet tarthatatlan.

Te hogyan éled meg az ilyen helyzeteket?

Ezt az egész változást igyekszem tudatosan megélni. Nagyon bízom abban, hogy aminek van sorsa, az megfogja találni az útját és létre fog jönni egy legalább ilyen jó, ha nem jobb valami. Ha pedig nem, akkor az is egy helyzet. Akkor majd lesz más. Én ebben megpróbáltam mindig is nagyon nyugodt és laza maradni, mert szerintem a kapkodás és a parázás bizonyos szinten bezárja és korlátozza az embert. Azt gondolom, hogy az ilyen tapasztalásokból, meg egy kis jószerencsével, érvényes dolgok születhetnek művészileg.

Ez a helyzet megérintette a nézők lelkét is és cselekvésre késztette őket, hiszen rengetegen segítették anyagilag a Kultúrbrigád előadásainak megmaradását…

Az Átrium szerencsés volt, mert borzasztóan sok ember adott pluszba bele a működésbe és gyűjtött azért, hogy eddig is legyenek előadások. Ezek a gesztusok és történetek a lényegesek, amikor az emberek összeállnak, és azt mondják, hogy segítenek, mert nekik ez fontos. Rájuk kell támaszkodunk, rájuk kell figyelnünk. Azok az emberek pedig,- és itt most nem a nézőkre és adományozókra gondolok- akik nem gyakorolnak gesztust, vagy nem fair módon döntenek, azoknak meg lelkük rajta.