„Szerintem a maximalizmus az önbizalomtól nem különválasztható.” – Tíz perc Gáspár Kata színésznővel
Gáspárt Katával mindig jó találkozni, mert elképesztő energiákkal éli a mindennapjait és veti bele magát a munkába – legyen az szinkron, forgatás vagy színház – ami igazán inspirálóan hat környezetére. Legutóbb nagyjából tíz éve beszélgettünk, ezért kíváncsi voltam arra, azóta hogyan alakult a pályája, milyen munkái vannak most, szerinte milyen nehézségekkel kell most megküzdenie egy színésznek.
Amikor legutóbb találkoztunk épp akkor kezdted el a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a drámainstruktor szakot. Miért érezted ezt akkor fontosnak?
Négy sikertelen Színműs felvételi után kerültem be a Nemzeti Színház Stúdiójába, majd hét évig voltam a Nemzeti társulatának szerves része. Annak ellenére, hogy a színház tagja voltam és a stúdióban gyakorlatilag ugyanazok a tanárok – köztük Molnár Piroska – tanítottak minket, mint az egyetemen, mégis azt éreztem, hogy sokat adna az, ha a Színművészetire járhatnék.Piroska – akit mindig is a mentoromnak tekintettem – hívta fel a figyelmemet arra, hogy indulni fog az egyetemen egy drámainstruktor szak, azoknak a pályán lévő színészeknek, akiknek még nincsen diplomájuk. Csodálatosan tanított minket. Annyira egyszerűen és lényegien látta a dolgokat, hogy az ő iránymutatása, személyisége, szakmaisága, a lénye elképesztően megfogott engem.
Hogyan zajlott a drámainstruktor szakra a felvételi?
Motivációs levelet kellett írni, a színházi és filmes szerepeimből egy összevágott anyagot, valamint le kellett adni egy ajánlólevelet, amit akkor nekem Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya írtak. Nagyon jólesett az ők, valamint a Nemzeti Színház (akkori) teljes társulatának támogatása.
És végül felvettek…
Igen, fel. Mi voltunk az első drámainstruktor osztály, ami csak olyan emberekből tevődött össze, akik a pályán vannak, de eddig nem vették fel őket a Színművészetire. Színházban dolgoznak, forgatnak, megvan az öt éves kőszínházi szerződésű múltjuk. Mi voltunk azok, akiket az élet igazolt. Ez egy csodálatos érzés volt. Osztályfőnökeink: Molnár Piroska, Kocsis Gergő és a Szőts Artúr voltak. Nekik is ez volt az első ilyen osztályuk. Nagyon sok mindent tanultunk. Gyakorlatilag ugyanazt, mint a nappalisok öt év alatt. Elképesztően nagy tapasztalás volt. Sokat adott.
A belső motivációt a tanulásra az a rossz érzés generálta, hogy színész szakra nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?
Pusztán magam miatt éreztem úgy, hogy jelentkeznem kell erre a képzésre. Olyannyira, hogy én soha nem voltam egy jó tanuló, viszont a Színműt sikerült kitűnően elvégeznem. Innen látszik, hogy az ember, ami iránt tényleg érdeklődik, az igenis működik.
Akkor ezek szerint neked nem voltak mélypontjaid az egyetemen?
Inkább talán érzelmi mélypontot éreztem akkor, amikor az első vizsgánkat megcsináltuk. Mindez azért volt, mert azok a tanárok néztek minket akkor, akik a korábbi felvételiken nemet mondtak ránk. Már csak ezért is rengeteget készültünk erre a vizsgára. A Homokembert vittük színpadra. Földöntúli érzés volt, hogy rászolgáltunk arra, hogy ott legyünk.
Volt olyan, aki utána odament hozzád és bocsánatot kért azért, hogy anno nem vett fel?
Volt ilyen, igen. Mindamellett, hogy nagyon jólesett, nagyon szomorúvá tett, mert tényleg tudtam, hogy mindig nagyon rosszul felvételiztem. Nem tudtam kibontakozni egy-egy felvételi folyamatban, mert valahogy nekem ezek idegenek, hogy kimondanak egy monológ címet és szinte azonnal meg kellett csinálni, el kellett mondani. Nekem ez valahogy soha nem ment. Nem éreztem magam komfortosan benne. Piroskáék azonban, mivel már tanítottak engem korábban, ezért látták a fejlődést, azt hogy nagyon akarom.
Amikor a rendezők instrukciót adnak azt hogyan tudod kezelni?
Instrukció és instrukció között is van különbség. Nem gondolkodom rajta. Kapok egy instrukciót ott helyben, akkor belevetem magam a munkába. Megfejtős vagyok én is, de vagy a próbán egy beszélgetés közben, vagy otthon házi feladatként, mert úgy érzem, ha egy érzelmi állapot kérés van, akkor azt jobb egyből kipróbálni. Most már nem úgy próbálok, mint régen. Korábban teljesíten, megfelelni akartam. Akkor azt hittem, hogy, aki nem tudja azonnal megcsinálni az instrukciót, az biztosan alkalmatlan a pályára.
Ez az érzet változott azóta?
Igen, ez azóta sokat változott. Most már egyáltalán nem zavar, ha nem tudom egyből megcsinálni a feladatot, mert már tudom, hogy nem kell pánikolni, ha valami nem megy elsőre. Az idős bölcs emberek, ők is csöndben maradnak egy-egy beszélgetés közben és átgondolják a helyzetet. Ez nem egy olyan szakma, amit csettintésre meglehet csinálni. Szóval nem kell tartani attól, hogy mi lesz a kollégák véleménye egy próba folyamán.
Mert önmagukra is kell, hogy figyeljenek és azáltal rád is és ez a kettő ez kölcsönösen oda-vissza működik, vagy kéne, hogy működjön.
Igen, viszont az nekem soha nem jött be, hogy ha nem foglalkozom otthon az anyaggal. Nyilván vannak nehezebb időszakok, de amikor felkészületlenül érkezem egy-egy próbára, akár szövegileg, akár átgondolás hiányában, az nem jó, akkor nem fog működni. Be kell hogy ivódjon az emberbe az összes rossz és pozitív is egyaránt. Úgy érzem, sokkal bátrabban próbálok már.
Az mennyit segít ezen az érzeten, ha egy rendezővel már dolgoztatok együtt?
Attól függ, hogy jó volt- e az a közös munka vagy sem. Mert, ha jó volt, akkor segít, ha nem volt jó, akkor nem segít. Ez kémia, humorérzék, érzékenység. Nagyon sok mindenen múlik az, hogy milyen érzések vannak az emberben egy próbafolyamat során. Olyan is volt már, akivel nagyon rossz volt próbálni, majd évekkel később ez változott.
A kérdés azért is fogalmazódott meg bennem, mert a tavalyi évadban Szente Vajkkal ismét együtt dolgoztatok a Játékszínben. Úgy nyilatkozott egyszer, hogy szeret mindig ugyanazokkal próbálni, így egyfajta műhelymunka alakul ki.
A Vajk általában zenés produkciókat csinál. Én egyáltalán nem tudok énekelni. Ezért is érdekes hogy ez most már a második bemutatónk volt így együtt. Amikor először felhívtak, hogy a Nagyvárosi fények lenne, elképesztően megörültem. Ez egy néma előadás. Ének semmi, viszont táncolni, mozogni végig kell a koreográfussal kettesben. Izgalmi faktor volt. Végül egy bravúr előadás lett belőle. Olyan, amit bárkinek, bármikor büszkén, szívesen merek ajánlani. Nem túlzás, de ilyet még biztos nem látott senki sem Magyarországon. Ezután az Aranylakodalommal kapcsolatban is felhívott Bank Tamás és ez nagyon meglepett, mert én is arra gondoltam, hogy a Vajk nyilván azokat az embereket viszi, akiket szeret, akikkel évek óta együtt dolgozik.
Egy idő után ebben a csapatmunkában is el lehet érkezni egy holtpontra. Ilyenkor muszáj, hogy valami tovább lendítse a dolgokat, inspirálja a társaságot…
Persze, de hozzáteszem, hogy ebben a darabban nagyon sok olyan ember van, akikkel még nem dolgozott a Vajk, és itt vannak. Szerintem ő is kíváncsi, ezért az alap keménymag mellé ő is szeret új embereket bevonni a produkcióiba.
A szavaidból arra következtetek, hogy az önbizalom fejlesztés terén még neked is sokat kell dolgoznod. Hogyan próbálsz ezen javítani?
Szerintem a maximalizmus az önbizalomtól nem különválasztható. A mi szakmánk nem kézzel fogható, ez nagyon hiányzik néha. Ezért szeretek takarítani, mert azt elpakoltam, letöröltem és látom, hogy ez kész. Nyugodtan lehet kritizálni, mert az ott van.Azt gondolom, hogy nagyon fontos a visszajelzés. Ezért én mindig próbálom venni a fáradságot, hogy a kollégáimnak elmondjam, hogy szuperek voltak. Szerintem ezek nagyon fontosak, és nagyon hiányzik az életből a visszaigazolás.
Szüleid – Bánsági Ildikó és Gáspár Sándor - mit meséltek, anno milyen volt a színészek megbecsültsége?
Akkor jóval megbecsültebb volt ez a szakma. Nem fordulhatott az elő, hogy a főpróbahéten az ember mást is csinál. Most meg ilyenkor van szinkron, elmegyünk forgatni. Hulla fáradt az ember. Ez akkor nem volt. Annak ellenére, hogy akkor is volt bőven más feladat is, de a főpróbahét az szent volt, arra nem adták ki a színészt az anyaszínházából, így fókuszáltabban tudtak működni a fontosabb periódusoknál. Én megpróbálok nagyon odafigyelni arra, hogy a főpróbahéten ne vállaljak be mást. Hétköznapokon pedig, ha este előadásom van, akkor nem vagyok hajlandó délután háromnál tovább dolgozni. Ilyen szempontból elég régimódi vagyok. Nem szeretek beesni előadásokra, forgatásokra, még szinkronba se.
Tavaly év végén volt látható a közmédiában a Tündérkert, melyet Madarász Isti rendezett…
Ez egy nyolc részes történelmi sorozat, amely Móricz Zsigmond műve alapján készült. Csodálatos mű. A forgatás pedig egy elképesztő munka volt. Egy olyan világba csöppentünk bele, amiért mindannyian hálásak voltunk. Legnagyobb örömünkre a sorozat azóta a Netflixen is megtekinthető.