„…nem szerettem volna lángos szagú, balatonos, nagyon olcsó dolgot csinálni…” – Tíz perc Zajácz D. Zoltán krimiíróval

Nov 15

A krimi szerelmesei már biztosan találkoztak Zajácz D. Zoltán Balaton-trilógiájával. Mivel engem is nagyon megragadott ez a retro krimisorozat, ezért arra gondoltam, kifaggatom a szerzőt a kulisszatitkokról. Zoltán stílusosan egy irodalmi kávéházban, könyvek között mesélt többek között arról, hogyan lett a krimi szerelmese, mi ihlette a krimisorozatát, hogy milyen köteten dolgozik most?

Itt a Magvető Caféban látok két régi írógépet. Te is írtál még ilyenen?

Hogyne! A Véres Balaton első változatát tizenhárom éves koromban, az apám Erika márkájú írógépén írtam. Szürke, mechanikus volt, azt hiszem, még az NDK-ban gyártották.

Mi inspirálta az első krimidet, a Véres Balatont?

Maga a regény egy zánkai 1979-es élményemből született. Gyermekkoromban, miután az Úttörővárosból hazamentem, nekiálltam írni. Nagyjából negyven-ötven oldalig jutottam vele. Aztán elment a kedvem tőle. Nem kitartó még ilyen korban az ember, úgyhogy amikor felnőttként felvetődött bennem, hogy megírom az első könyvemet, akkor kicsit a gyerekkori önmagamnak tartoztam ezzel.

Ez az előzmény – az a negyven-ötven oldal – megvan még valahol, vagy csak a fejedben?

Már nincs meg sajnos. Elveszett. Kíváncsi lennék rá, hogy milyen volt. Beleolvasnék. Feltehetően rossz. Nyilván, tizenhárom évesen mit tud írni az ember? De vicces lenne úgy elolvasni, hogy mit írhattam akkor. Nyomokban emlékszem rá. Néhány kép él bennem. Volt benne nyomozókutya – mert akkoriban a Kántort olvastam – és egy Berci nevű úttörő.

Ezek szerint már akkor is a nyomozós történetek érdekeltek és mondjuk nem az indiánregények…

Igen, pedig én is a Winnetouval, az Olajkirállyal, a Medveölő fiával és Az Ezüst-tó kincsével kezdtem az olvasást, mint minden rendes fiúgyerek a hetvenes években. Bár ezek is nagyon tetszettek, de soha nem éreztem magamban vágyat arra, hogy valami hasonlót írjak. Viszont az első találkozásom a krimivel nagy hatással volt rám. Elsőként Agatha Christie-től olvastam a Tíz kicsi négert és az Egy marék rozst, majd Georges Simenon Maigret felügyelőről szóló történetei ragadtak meg. Ezek a könyvek nyomatékosították bennem azt, hogyha egyszer valaha, valamit írni fogok, akkor az biztosan egy krimi lesz. Teljesen a műfaj szerelmese lettem, és attól kezdve a szépirodalom mellett rengeteg krimit olvastam. A műfaj bűvkörében éltem le nagyjából az egész eddigi életemet.

Ha már ennyire beszippantott a krimik világa, nem szerettél volna soha nyomozó lenni?

Soha nem. Még gyerekkori vágy szintjén sem. Ez érdekes, hogy miért nem? Valóban, kicsit adná magát, hogy nyomozó. Gyermekkoromban először buszsofőr, majd űrhajós szerettem volna lenni. Arra emlékszem, hogy amikor Farkas Berci fölment az űrbe, akkor az egész ország ünnepelt és valószínű én voltam az egyetlen szomorú ember Magyarországon, hogy megelőzött. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én legyek az első magyar űrhajós. Aztán amikor középiskolás lettem és beláttam, hogy ez nem fog menni, akkor író akartam lenni. Ennek ellenére nem az lettem, mert a média beszippantott magába. Nagyon izgalmas műfaj.

Ha megfelelő minőségben csinálják a televízióműsort, mint Ti anno a Friderikusz show-t…

Igen. Most már nagyon fel tudom bosszantani magam, főleg internetes portálok cikkeinek színvonalán, címadásán. Valószínű már ezért sem vagyok benne a média világában, mert egy idő után az embernek elege lett ebből. Egyébként a Friderikusz show minden idők legnézettebb magyar televíziós műsora volt. Majdnem hatmilliós nézettsége volt. Olyat már soha többé, senki sem fog csinálni, mert sokkal több magyar nyelvű csatorna van és megoszlik a figyelem. Ma már a kereskedelmi csatornákon egymillió körüli nézettség az iszonyatosan nagy dolog. Akkor másnap ünnepelnek, pezsgőt bontanak a producerek. Egy ilyen szakma mellett, – ha komolyan veszed – már nincs arra megfelelő energia, hogy írjál. Akkor az egész írás dolgot félre kellett tennem, mert nem volt időm. Akkor viszont, amikor úgy alakult az életem, hogy lett – úgy 2020 környékén – akkor gondoltam, hogy a gyerekkori álmomat megvalósítom és írok egy krimit, mégpedig azt a bizonyos zánkai történetet. 1979-ben játszódik, a Nemzetközi Gyermekévben – amikor én is ott voltam.

Mit tapasztaltál, hogy viszonyulnak az olvasók a retrohoz?

Inkább menő a retro, ez a könyveim eladásából is látszik, de azt remélem, nem csak ez adja el a krimimet. Olyasmit akartam írni, amiben nincsenek modern eszközök, mint például a telefonos cellainformáció követő, DNS, meg térfigyelő kamerák. Szerettem volna, ha igazi, klasszikus, nyomozó munka rajzolódik ki benne.

Könnyű volt gondolatban visszamenni az íráskor a gyerekkorod időszakába?

Nagyon sok mindenre emlékeztem ebből a korszakból, ezért nem volt nehéz. Ahhoz, hogy hiteles legyen a krimim, nyilván kutattam is a korszakról. Kiegészítettem azt, amit a saját bőrömön is megtapasztaltam. Nem csak kisgyerekként, hanem gimnazistaként, egyetemistaként is megéltem a Kádár- korszak utolsó tíz évét. Így nagyon sok saját, konkrét emlékem van. Természetesen a korszak hangulatának átadása nem ment volna anélkül, hogy ne legyen benne megemlítve egy-két édesség, meg üdítő, ami ezt segített visszahozni, de nem szerettem volna lángos szagú, balatonos, nagyon olcsó dolgot csinálni.

Trilógiának indult, mégis nemrégiben jelent meg egy előzménykötete, aminek személy szerint én is nagyon örültem. De meddig lehet ezt még folytatni? Mennyire koncepció a folytatás?

Én valóban trilógiának szántam, mivel ezzel a példaképem, a Millenium-trilógia írója, Stieg Larsson előtt szerettem volna tisztelegni. A skandináv krimit, mint műfajt ő teremtette meg, de már nem érhette meg a regényei sikerét. Amikor szóba került, olvasói és a kiadói nyomásra, hogy folytatnom kéne a Balaton-trilógiát, akkor azt találtuk ki, hogy legyen egy nulladik, előzmény kötet, mivel egy trilógiának nem lehet több része.

Ezzel azért behatároltad magadat, megkötötted a saját kezedet…

Egyrészt, nem számítottam arra, hogy ez ekkora siker lesz, ezért nem gondoltam arra sem, hogy behatárolom majd magam azzal, hogy trilógiának szánom, írom. Másrészt, egy kicsit az is benne volt ebben, hogy idővel azért mást is szerettem volna írni. Ebből a skatulyából már akkor kikívánkoztam. Most úgy tűnik, szembe kell mennem az elveimmel és közkívánatra folytatnom kell majd. Nem tudom ezt magamnak hogyan fogom megmagyarázni, ha lesz negyedik, meg ötödik rész – ha a nulladikat nem számoljuk bele. Egyébként, már van egy-két ötletem a folytatásra.

Már a Balatonos sorozat folytatásán dolgozol, vagy az még várat magára?

Most épp egy skandináv krimit írok, pont azért, mert egy kicsit meguntam a hőseimet, a korszakot és gondoltam, hogy valami nagyon mást szeretnék. Amit most írok, az egy napjainkban játszódó történet. Teljesen más karakterekkel, helyszínekkel, bűnténnyel, mint az eddig megszokottak. Ez önmagam számára egy igazolás lesz arra, hogy ebből a skatulyából ki tudok jönni. Természetesen ennek megvan az a veszélye, hogy az olvasók nem ezt várják, akarják tőlem.

Az viszont nagyon jó, hogy valami mást is kapnak és látják ezáltal, hogy mennyi írói arcod van még…

Remélem örülni fognak neki, de az is előfordulhat, hogy rosszul fogadják majd. Azt gondolják majd, hogy jó-jó, de nekünk mégis csak a balatonos sorozat kell, azokkal a főhősökkel. Ezt a veszélyt vállalni kell. Nyilván a nevem miatt meg fogják venni azok, akik megvették az előzőt és szerintem nem fognak csalódni sem. Nincs még kész, de amennyit megírtam belőle, annak alapján egy nagyon vállalható és jó regénynek tűnik. A kiadóban már felmerült, hogy még ebből a skandináv krimiből is lehet akár trilógiát is írni. Így olyan teljesen abszurd dolog is előfordulhat, hogy az egyik évben írok egy skandináv krimit, majd az azt követő évben folytatom a balatonost és így tovább.

A kiadón kívül van, aki még olvassa a műveidet megjelenés előtt?

Egyetlen egy előolvasóm van. Rajta kívül senki se olvashatja, még a feleségem és a gyermekeim se. Ő egy költő barátom, Heiter Tamás. Mivel maga is ilyen íróféle ember és prózát is ír, ezért megbízom az értékítéletében. Ez valahogy adta magát, hogy neki mutatom meg elsőként a köteteimet. A Véres Balatont két-három fejezetenként mutattam meg neki, éppen ezért mindig kérdezte, hogy lesz-e folytatás és várta. Arra emlékszem, hogy az utolsó negyven-ötven oldalt Horvátországban, egy nyaralás alkalmával olvasta el. Írt is azonnal vissza, hogy mikor hazaér, akkor keresni kell kiadót, mert szerinte brutálisan jó lett. Tudtam, hogy nem csak baráti udvariasságból mondta. Ő igazi kegyetlen kritikusom. Ez volt a lökés. Együtt kerestünk vagy nyolc olyan kiadót, akinek elküldtük.

Hány kiadó jelezett vissza akkor?

A nyolcból hat nem is válaszolt, de annyit se, hogy köszönik szépen, megkapták. Egy volt, aki elutasított, mert nem tartozott a profiljába ez a műfaj. Rá félévre elküldtem ezeknek a kiadóknak újra, de akkor sem válaszolt egyik sem. Volt egy kis kiadó, aki bár kiadta volna, de nem szerettem volna, mert a marketing részét már nem tudták volna finanszírozni. És akkor vártam és jött végül a General Press. Ez azért volt váratlan, mert köztudott, hogy ők brit és amerikai szerzők romantikus regényeit, vagy krimijeit adják ki fordításban. Még nem volt magyar szerzőjük akkor, én voltam az első. Így indult.

Figyelted az eladási számokat?

Nem akartam, mert én kicsit kudarckerülő is vagyok. A fiam is a könyvkiadásban dolgozik, meg azóta vannak amúgy is olyan barátaim, akik a nagyobb könyvterjesztő, könyvkiadó cégeknél dolgoznak, de nem kérdeztem meg őket arról, hogy viszik-e az olvasók a könyvemet. Attól féltem, hogy azt mondják majd, hogy eladtunk vagy hármat belőle egy hónap alatt. Az nagyon rosszul esett volna. Végül a kiadómtól tudtam meg, hogy nagyon megy a Véres Balaton. Mostanra eljutottunk oda, hogy Nemzetközi Könyvfesztivál előtt mind a négy regényemet újranyomták. Ez egy elképesztően jó érzés.

Ez hozta A Rejtély a ligetben című krimisétát is?

Ennek az előzménye az, hogy a Millenium Háza vezetői szerettek volna írókat bemutatni a Városligetben, így jutottam eszükbe én is. Megkerestek, hogy valami nagyon kötetlen, szabálytalan dolgot csináljak, abban a nagy kiállítótérben, ami ott van. Nagyon izgalmas volt ezt megcsinálni. Ebben egy fiatalokból álló jazz zenekar is segítségemre volt, akik összekötő zeneként retroszámokat játszottak, mai feldolgozásban. Nagyon tetszett a közönségnek, a szervezőknek és én is jól éreztem magam ebben az egészben. Ekkor kérdezte meg a Millenium Háza vezetője, hogy volna-e kedvem egy interaktív krimisétát csinálni a Ligetben. És volt. Gondoltuk, hogy ha már a nyolcvanas években játszódnak a krimijeim, akkor legyen az a játék alapkorszaka. Szándékosan teljesen más karakterekkel, mint amit a Balaton-trilógiában megszokhattak tőlem. A Rejtély a Ligetben krimisétán a résztvevők nyomozhatnak, az én segítségemmel. Így együtt gondolkodva, együtt dolgozva járjuk be a Városligetet.

Nyitókép: Zajácz Olivér